Magyar Nemzeti Galéria, C épület, II. emelet - 2024. április 17. – július 21.
A nyolcvan évvel ezelőtt lezajlott magyarországi holokauszt emlékezetét bemutató kiállítás olyan egyedi és sokszorosított grafikákat, albumokat mutat be, melyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg, narratív, figuratív, sokszor képregényszerű formában. A holokauszt képzőművészeti ábrázolása, a szemtanú művészek nézőpontja, a látottak művészi dokumentálása kulcsfontosságú a holokauszt megértéséhez, értelmezéséhez – az idő múlásával, a túlélők emlékezetének halványulásával ezek az alkotások rendkívüli mementókká is válnak.
Az alkotások nagy része közvetlenül a felszabadulás után készült – a tanúságtétel szándékával, különböző megközelítéssel, ám valamennyi a szemtanú felelősségének tudatában. Így az eseményeket (újra) átélve, azok „újrajátszásával” a személyes és kollektív traumafeldolgozásnak lehetünk tanúi. Ezek az alkotások nem tartoztak eddig a magyarországi képzőművészet kanonizált részéhez: a képzőművészeti alkotás, a történelmi dokumentum és a személyes traumafeldolgozás közötti határon állnak. Az albumok személyesek, intimek, ugyanakkor az egész világnak szóló tanúságtételek.
A kiállítás azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy vajon a személyes asszociációk, a történtek egyéni vizuális nyelven való megfogalmazása, esetenként a humor vagy a játék, és végül maga a műélvezet összeegyeztethető-e a vészkorszak borzalmaival? Hogyan segíthetik ezek az eszközök a trauma feldolgozását? Elmondhatja-e a képzőművészet azt, aminek kifejezésére a szavak nem képesek?
Gyakran hangoztatják, hogy a holokauszt témája a magyar képzőművészetben jóval a háború után, és akkor is csak burkoltan jelent meg. A tárlaton bemutatott, zömmel 1944 és 1947 között készült, a közönség számára máig szinte ismeretlen műegyüttes azonban megcáfolja azt az állítást, hogy a háború után tabu övezte volna a holokausztról való beszédet. A háború szenvedéseit nyíltan megmutató jelenetsorok több szempontból is eltérnek azoktól a későbbi évtizedekben született művektől, amelyek címükben és/vagy tartalmukban burkoltan, immár inkább a kulturális (kollektív) emlékezet részeiként, elvontabb, absztrakt módon érzékeltetik a holokauszt tragédiáját. A narratív, gyakran brutális, képregényszerű jelenetsorok mementókként fedik fel a történteket, állítanak nekik emléket, szembesítenek velük, teszik lehetetlenné a felejtést.
A tárlat különböző szekciókon vezeti keresztül a befogadókat, ily módon a szemtanú művészek megközelítésmódjainak sajátos ívét rajzolja meg. Az első egység bemutatja, hogyan élték meg a zsidó származású művészek az 1930-as évek közepétől az antiszemitizmus növekvő térnyerésének, majd a zsidóság egyre fokozódó jogfosztásának időszakát. Ezután a német megszállást követően a gettóban, a munkaszolgálat alatt és a koncentrációs táborokban készült alkotások következnek. Az eseményekkel egy időben, a helyszínen született művek sajátossága, hogy az átéltek kirajzolása (a rajz útján történő „elmondása”, feldolgozása) a dokumentálás mellett a túlélést is segíthette. A következő szekcióban a felszabadulás utáni két-három évben készült munkákat láthatjuk, amelyek az emlékek távolodásával gyakran szimbolikusabbá, elvontabbá válnak, és előfordul, hogy metaforákkal, elképzelt jelenetekkel vegyítik az átéltek dokumentatív jellegű ábrázolását. A személyes emlékezet konkrét filmkockái így lassan ötvöződni kezdenek a kollektív emlékezet sommázó képeivel. Az utolsó szekció a szemtanúszerep folytonosságát hangsúlyozza: a túlélők, akiknek munkái a háború vizuális vádirataként is felfoghatók, valóságosan is bírósági perek rajzolói lesznek, amikor a népbírósági perek és az Eichmann-per vádlottjairól készítenek rajzokat.
A tárlat közel 30 művész, többek között Kádár Béla, Bálint Endre és Gedő Ilka munkáit mutatja be, a műtárgyak nagy része a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből érkezik, melyeket más, magyarországi intézményekből és külföldről kapott művek egészítenek ki.
A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia művészettörténész (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)
Bán Kiss Edit a Képzőművészeti Főiskolán majd a düsseldorfi Művészeti Akadémián szobrászati tanszékén tanult. 1944 novemberében Ravensbrückbe deportálták, az itt született Táborélet képekben című rajzsorozatát az SS-felügyelőnők megsemmisítettek. A felszabadulás után ezeket a rajzokat rekonstruálta a ravensbrücki női tábort ábrázoló, Deportáció című gouache-sorozatában. A Deportáció című sorozat gyermekrajzra emlékeztető, szinte képregényszerű formában meséli el, „játssza újra”, dolgozza fel a lágerben történteket. Fontos esemény, hogy a ravenbrücki Mahn- und Gedenkstätte gyűjteményéhez tartozó most Budapesten less látható.
Gedő Ilka 1945-ben iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára, Barcsay Jenő tanítványa volt.1944 nyarától 1945 januárjáig az Erzsébet körút 26. szám alatti csillagos házban élt. Öt vázlatfüzete naplóként, dokumentarista módon örökítette meg a pesti gettóéletet. Kártyázókat, árva gyerekeket, öregeket, utcai jeleneteket rajzolt – szinte egy oknyomozó vagy egy haditudósító szerepét öltve magára. Önarcképén száját összeszorítva, palettával a kezében látjuk a művészt: egyszerre elemzi magát, és megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal dokumentálja az eseményeket, mintha ezzel a művészi magatartással igyekezne megőrizni méltóságát.
Lukács Ágnes Budapesten született, 1939-ben vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, egyetlen zsidóként az évfolyamból. 1944-ben deportálták Auschwitzba. A hazatérése után készítette el az Auschwitz: Női tábor/ című narratív tusrajzsorozatát. Az Auschwitzi emlék című festménye a háború után több évtizeddel később készült, és már nem annyira a tanúságtétel szándéka dominál benne, mint inkább a trauma szimbolikus, mindent átható jellege. A festmény időn és téren, valóságos helyszínen kívüli – talán ezért is választotta hozzá a művész a német expresszionizmushoz hasonló, szubjektív, a belső valóságot tükröző színvilágot.
2024. április 17. – július 21.
Online jegyvásárlás
