Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Nemzeti mitológiák

A 19. század első évtizedeiben, a romantika korában Európa-szerte a nemzetek sajátos kultúrája felé fordult az érdeklődés. Az állampatrióta felfogás a reformkori Magyarországon is egyre inkább átadta a helyét azoknak az elképzeléseknek, amelyek a nemzeti kultúrát a szűkebb közösség jellegzetességeiből, hagyományaiból eredeztették. Az irodalom területén ez a magyarnyelvűség követelményét vonta maga után: a nemzeti nyelv világosan megkülönböztette a magyar irodalmat más nemzetek irodalmaitól. A képzőművészet "nyelve" viszont egyetemes volt; a magyar festők többnyire Bécsben - a császárság fővárosában - vagy külföldön sajátították el a közkeletű kompozíciós sémákat és motívumokat. A művészet nemzeti volta tehát elsősorban a témaválasztásban nyilvánulhatott meg, amiből az is következett, hogy a képek gyakran a szépirodalmat vagy a kor történettudományi írásait követték, illusztrálták. A hazai témáknak idővel kialakult a saját ábrázolási hagyományuk, és a képzőművészetnek nagy szerepe volt abban, hogy a történelem vagy a népélet egyes jelenetei széles körben ismertté és jelentések hordozóivá válhattak. A romantika kedvelt fogalmával élve: kialakult egy olyan nemzeti mitológia, amely sokféleképpen formálható anyagot nyújtott a művészetnek, az aktualizáló értelmezéseknek és az önmagát definiáló nemzeti közösségnek is.

Eredetmítoszok

A nemzet mitikus őstörténetét elbeszélő költemények keresése és írása egész Európára jellemző volt a 19. század elején. Fontos impulzust adtak ehhez az óír bárdnak, Ossziánnak tulajdonított versek, amelyek azt látszottak bizonyítani, hogy nemcsak a régi görögöknek lehetett eposzköltőjük. Ősi magyar elbeszélő költemény nem került elő, így a hazai írókra várt a feladat, hogy fantáziájukra és az ossziáni példára támaszkodva megteremtsék azt. A húszas években a festő-író Kisfaludy Károly által szerkesztett Aurora volt a legjelentősebb fóruma a honfoglalás korát megéneklő, Osszián komor és mélabús modorában íródott költeményeknek, amelyek illusztrációkkal ellátva jelentek meg. Az őstörténet a század folyamán mindvégig témával szolgált a művészeknek, de ezek az ábrázolások már más felfogásban készültek: a gyarapodó történettudományi-régészeti ismeretek nyomán a részletek történeti hitelessége vált fontos szemponttá. A témaválasztást a tudományos eredmények és az aktuálpolitikai vonatkozások egyaránt befolyásolták. A hun-magyar azonosság addig elfogadott elmélete a század közepétől egyre inkább legendának minősült, ezért is került a kiegyezést követően Árpád és Szent István az előtérbe. A millennium körüli időszakban a kormányoldal inkább a szent király jelentőségét, a soknemzetiségű állam megalapítását, az alkotmányozást hangsúlyozta, míg a függetlenségi ellenzék, amely a magyarságnak a többi nemzetiség fölötti hegemóniáját hirdette, Árpádot és a honfoglalást emelte ki.

Nemzeti dicsőség - nemzeti áldozat

A 19. század közepétől az irodalom mellett a festészetben is megjelentek az ősi erény és virtus motívumai: hősi cselekedetek és pózok, példaadó szerepek, nemegyszer jelentős történelmi eseményekhez kötődve. A művészek a hősiesség nemzeti témáinak ábrázolásakor az európai akadémiai sémákhoz igazodva alakították ki a kompozíciókat. A nemzeti történelem jelentős eseményei mintegy fél évszázadon keresztül uralták a monumentális műfajokat. A falképfestészet mellett a kiállításokon, az illusztrált sajtóban és sokszorosított grafikai lapokon is megjelentek, így széles körben ismertté váltak, s beépültek a nemzet önszemléletébe. Gyakran aktuális áthallásokat is hordoztak. Orlai Petrics Soma II. Lajos holttestének feltalálása című képén a Krisztus siratására emlékeztető kompozíció, a jobboldalt koronát felmutató alak a nemzet áldozatára, áttételesen az elvesztett szabadságharcra utalt. Madarász Viktor emblematikus műve, a Hunyadi László siratása (1859) határozottan királyellenes, republikánus tartalmakat hordozott. A két évtizeddel később készült Petőfi halála és A hontalan a művész függetlenségi állásfoglalását tükrözte egy olyan közegben, melyben ezek az eszmék a napi politikai harcok terepén éltek tovább. Más témák Habsburg-párti tartalmakat közvetítettek. Habsburg Rudolf és Kun László találkozása a morvamezei csatatéren a Habsburg-házzal kötött szövetség történelmi példázata volt; így örökítette meg Than Mór is monumentális kompozícióján.

Zrínyi példája

Az oly sokat hiányolt nemzeti eposz a 19. század elején nemcsak a magyarok hajdani vitézségét, ősi eredetét bizonyította volna, hanem egyben a magyar kultúra ősi voltát is, cáfolva azt az európai köztudatban élő képet, hogy a magyarok kegyetlenek, műveletlenek volnának. A követelményeknek Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme (1647-1648) felelt meg leginkább. Nem a nép ajkán élt, és nem az őstörténetet énekelte meg, de méltó párja volt más népek műeposzainak, szerzője pedig példaszerűen képviselte egy személyben a harci és a műveltségbeli erényeket. Az eposz főszereplőjének, a szerző dédapjának hősi halálát azonban nemcsak ezért választotta gyakran tárgyául a 19. század festészete, hanem egy nagy hatású korai alkotásnak, Peter Krafft festményének is köszönhetően. Krafft 1825-ben festett képe a birodalmi patriotizmus gondolatkörébe illeszkedett, és a magyarságot a Habsburg Birodalom és a kereszténység védelmezőjeként mutatta be. A litográfiaként sokszorosított kép a későbbi Zrínyi-ábrázolások hivatkozási alapjául szolgált még akkor is, amikor szándékosan eltértek tőle - létrejött tehát a téma önálló, az irodalmi háttértől független képzőművészeti hagyománya.

vissza