Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Nemzeti jelleg

Nemzeti temperamentum

Míg a 18. század végén, 19. század elején a "nemzet" - minden néprajzi érdeklődés ellenére - még elsősorban a politikai jogokkal rendelkező nemességet jelentette, addig a 19. század közepére teret nyert az az elképzelés, miszerint a nemzet tagjait származástól függetlenül a közös hagyományok ismerete és megőrzése köti össze. Az irodalmi népiesség a falun lakók körében igyekezett fellelni ezeket a hagyományokat, mintaképnek tekintve a népköltészetet. A képzőművészetben viszont a népi motívumok felhasználása ekkor még nem merült fel. A korszak népi életképei nem elsősorban kulturális hagyományt merítettek a vidéki emberek köréből, mint inkább a magyarokra jellemzőnek tartott és - az ideológia szerint - egtisztábban a parasztságnál megnyilvánuló viselkedésformákat jelenítették meg "tipikus" alakokon keresztül. A kor nemzetkarakterológiai ("népjellemző") irodalma a magyarsághoz szélsőséges lelkiállapotokat kötött: búsongást, zajos mulatozást - és a kettőt vegyítő sírva vigadást. Jellegzetes motívum volt a búsuló magyar alakja: Munkácsy Mihály betyárja ugyanolyan pózban bánkódik, mint Madarász Viktor festményén Zrínyi Péter.

Az életképek kulcsfontosságú témája lett a tánc és a mulatozás is, amelynek ábrázolása nem volt egészen problémamentes. A kor képzőművészeti kritikája ugyanis elvárta a népi életképektől, hogy ne sértsék az illemet, ne ábrázoljanak semmi visszataszítót és durvát. A részegség képei gyakran feszegették ezeket a határokat, de például Munkácsy Húsvéti locsolkodást ábrázoló képét is Keleti Gusztáv a túlzott viharossága és szenvedélyessége miatt rótta meg. Mindeközben az olyan alakok, mint a betyár vagy a szilaj táncot járó paraszt azokhoz a sztereotípiákhoz is igazodtak, amelyeket külföldön alkottak a magyarokról. A magyar tárgyú népi életképek - egzotikumként - Nyugat-Európában is igen népszerűek voltak. Az életképek a nemzetkarakterológiára és a korábbi évtizedek néprajzi ihletettségű metszetsorozataira alapozva, tipizálva ábrázolták mind magyar, mind más nemzetiségű szereplőiket. A közönség ezeket a típusokat "olvasva" ismerte fel a képek témáját, így kifejlődött egy olyan elvárásrendszer, vizuális kód, amely szabályozta, hogy az egyes alakoknak hogyan kell kinézniük. A kortársak szemében egy mű akkor volt "valószerű", ha ezeket a sémákat követte. Előfordult, hogy egy-egy figura szinte "szó szerinti" képi idézetként került át egyik életképről a másikra.

A hely szeleme

A nemzeti téma egyik fontos típusa a jelentős hazai helyek (helyszínek) ábrázolása volt. E képek leggyakoribb motívuma a várrom, amely egyszerre idézte fel a "régi dicsőség" képzetét, a helyhez kötődő történelmi eseményeket, valamint a 18. század óta egész Európában közkedvelt kísértettörténeteket, amelyeknek gyakran középkori várak szolgáltak színteréül. A 19. század első felében a helytörténeti tárgyú ismeretterjesztő kiadványok úgy bilincselték le az olvasó figyelmét, hogy a létező várromokhoz izgalmas - a nép ajkán élő vagy kitalált - legendákat kapcsoltak; olyanokat, amelyek a fiktív várakban játszódó, népszerű rémregényekhez hasonlítottak. A század közepén kibontakozó ún. történeti tájképfestészet sejtelmes, drámai fényhatásokat alkalmazott, hogy a figyelmet a várkastély sokrétű szimbolikájára irányítsa: a nemzeti történelem fontos mozzanatai mellett a nemzet történelme szempontjából nem lényegbevágó, de nagyon is érdekes regékre - és általában: a múlt ködébe vesző történelem rejtélyes és kiismerhetetlen voltára. A visegrádi vár például a korona egykori őrzési helyeként a rendi nemzettudat szimbóluma volt, de festői helyszínéhez legendák és romantikus képzetek is fűződtek, mint például Zách Klára története vagy a Nagy Lajos idején rendezett lovagi tornák.

"Nemzeti" helyszínnek számított ugyanakkor a puszta is, amely - jellegzetes figuráival együtt - éppen nem történetiségével, hanem az időtlen nemzeti jelleg hordozójaként vált jelentőssé. Külföldön a magyarokról alkotott sztereotípiákban hamar megjelent a puszta, a "puszta fia" témája. A végtelen róna s az ott élő nép karaktere a romantikus szabadság eszményét látszott megtestesíteni. Az Alföld mint jellegzetesen hazai táj a magyarok önképének is része volt. A század végére a puszta lakói, a csikós, a betyár és a pásztor egyre inkább az ősi magyar mentalitás és kultúra továbbörökítőjének számítottak.

Népiesség és irodalom

A hagyományos akadémiai iskolázottságú művészek a 19. század végéig nemigen fordultak a népművészet felé ihletet keresve. A néphagyomány inkább témát jelentett, amelyet külső szemmel, a megszokott eszközeikkel jelenítettek meg. Jankó János életképe a kollektív alkotótevékenység nyomán létrejövő népdal születését ábrázolja. Az irodalom és a képzőművészet eltérő megközelítésmódját jól mutatják Arany János műveinek illusztrációi: a költő programszerűen támaszkodott a néphagyományra, a grafikusok viszont nem annyira a népies, mint inkább a borzongató, rémromantikus, izgalmas mozzanatokat hangsúlyozták a versekből. A néphagyomány, a "hazai mitológia" talán legfontosabb forrása Ipolyi Arnold Magyar mythologia című 1855-ös munkája volt: a benne olvasható történetek még hosszú ideig szolgáltak inspirációval a művészek számára. Innen merítette témáját a Vigadó lépcsőházának Árgirus királyfi történetét ábrázoló falképegyüttese is.

Magyar ornamentika

A 19. század hetvenes éveitől kezdve heves viták folytak a nemzeti formanyelvről és a nemzeti stílusról. Az ornamentika-vitákban a néprajz, régészet és művészettörténet tudományos problémáival kellett szembenézni. Az ősi magyar művészet feltárásának szándéka mögött a magyarság civilizáltságának kérdései, valamint az építészet stílusteremtő kísérletei húzódtak meg. A hazai régészeti leleteken és népi tárgyakon fellelhető motívumkincs nemzeti jellegét és ősi eredetét a tudósok egy része kétségbe vonta. Ennek ellenére Huszka Józsefnek a nyolcvanas évektől publikált motívumgyűjteményei széles körben ismertté váltak. Huszka publikációiban a legkülönbözőbb forrásokból merített: népvándorlás kori leletek díszítményei mellett perzsa, szasszanida, valamint magyar népművészeti motívumokat adott közre. A különböző ornamentikákat egyfajta nyelvnek tekintette, s bennük az ősi magyar díszítőművészet elemeit vélte felfedezni. Huszka munkássága, szemlélete, mely szerint létezett egy évszázadokon keresztül továbböröklődő díszítőművészet, hatást gyakorolt a századforduló nemzeti stílust kereső törekvéseire.

vissza