Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

A továbbélő hagyomány

A századfordulón a naturalista, plein air és posztimpresszionista festői eszközöket alkalmazó művészek egy része számára az európai modern áramlatokhoz való igazodás, a formai megújulás mellett továbbra is alapvető fontosságú volt a nemzeti jelleg kifejezése. A modern és egyben nemzeti művészet kívánalma a közönség és a kritika elvárásai között is jelentős helyen szerepelt. A századvég és századelő kísérletei a nemzeti stílus megteremtésére számos remekművet eredményeztek. A hagyományos témák, motívumok részben továbbéltek, de a művek immár új hangon, a modern művészi szubjektumon átszűrve közvetítették a nemzeti identitást. Nemzeti történelem és mitológia.

A század végén, a millennium jegyében számos Münchenben tanult - s rövidesen a nagybányaiakhoz csatlakozó - művész készített történelmi témájú festményt. Hollósy Simon Zrínyi kirohanása című képe a müncheni naturalizmus és a hagyományos történeti tárgy, valamint ismert ikonográfiai sémák összekapcsolásának példája. A festői újítás mellett - melynek lényegi elemei tehát éppúgy az egyetemes művészet fejleményeihez kapcsolódnak, mint a század második felének akadémista festői eszközei - e művek a nemzeti áldozat témájának több mint fél évszázados hagyományába illeszkednek. Hollósy Rákóczi indulója vagy Réti István Honvédtemetése azonban már nem csupán festésmódjában mutat újfajta megközelítést. A korábbi sémáktól eltérően a történelem, a nemzeti sors személyes átélését ragadja meg, immár a romantikus pátosztól mentesen. Hollósy írásaiban a nemzeti művészet megteremtését vallotta küldetésének, s pályáján tudatosan ez a szándék vezette.

A természet mint otthonvilág

A kollektív emlékezetben a hazai táj mint karakterisztikus nemzeti tér mutatkozik meg. A század végén a korábbi hon- és népismereti érdeklődés helyébe spiritualizáló tendenciák léptek: a magyarság egészének önképéhez hozzátartozó természeti képek, nevezetes honi tájegységek látványa különös többletértéket kapott. E romantikus-szimbolikus "geográfia" az ősi helyszíneket immár a folytonos változásoknak kitett, civilizatorikus nagyvilág festői ellenképeiként értelmezte át. Az Alföld, a Hortobágy, a Tisza, a Balaton, a Tátra titkokkal teli, sejtelmes, nemegyszer legendás vagy babonás, jelentésteli mélységei - mint a lélektelen univerzumból kiszakított és megszentelt terek - adtak menedéket a modern művésznek. A pipacsokkal borított mező "impressziójával" Monet után Szinyei Merse Pál is legmerészebb kolorizmusát kívánta próbára tenni. A foltokban megragadott, vöröslőn vibráló tájban a kalapos parasztgyerek kicsinyke figurája azonban finom jelzés: magyar vidéken járunk. E kora nyári színálom a külföldről hozott plein airnek és az itthon talált népiesnek lett merész ötvözete az idősödő művész új természetlátásában. Mednyánszky László vagy Csontváry Kosztka Tivadar elmélkedésekkel is kísért, azaz tudatosságra törekvő tájfelfogásában ugyanekkor egy posztromantikus, azaz változatlanul kultikus gyökerű, ám megújult esztétikai szemléletnek, a személyes szimbólumteremtésnek lehetünk tanúi. A lelket magasba emelő, fenséges hegycsúcsok, a lefelé húzó, babonás lápvilág vagy a természeti erők mindennapos színjátékának kitett puszta az ő képeiken szinte ikonikus rangot nyernek.

A népi élet modern poézise

A századforduló külföldet megjárt alkotóinak egy része továbbra is a magyar vidék karakterisztikumát és lakóinak sokszínű életét választotta témájául. Ez a szilárdnak hitt, csendes világ számukra "történelem alatti" ősforrás volt és maradt. A kapitalizálódás előretörésével új fényben kezdett mutatkozni a falu és a kisváros mikroközössége, és új aspektust kapott annak hagyományos kohéziós ereje. A vidék örökkévaló háborítatlansága, az egyedül autentikusnak tudott "honi világ" a szemükben értékhangsúlyos alternatívájává lett a nyugati mintára született és személytelen nagyváros nyugtalanító dinamikájának. A csendes falusi otthon, a kézműves tárgyak és népi rekvizitumok, a szabad ég alatt végzett mezei munka ismerős, a hagyományok által már megszentelt "ellenbirodalommá" lett a világegész töredezettségét mutató, tágabb kozmosszal szemben. A művészek ebből a világból merítettek ihletet, hangsúlyozva az egy kultúra által összefogott nép sorsközösségét: akár a dolgos hétköznapokat örökítették meg, akár csendéletet festettek.

Amikor képzőművészeink a hazai hagyományhoz fordultak, s ezzel a közösséggel való azonosulásukat fejezték ki, egyben igyekeztek megfelelni a velük szemben támasztott elvárásoknak is. A személyes érzelmi viszonyulás mellett a nemzeti motívum és nemzeti stílus megtalálásának törekvése, mely a korszak képzőművészeti tárgyú írásait áthatotta, szintén befolyásolhatta alkotásaik létrejöttét. A szolnoki művésztelepen alkotók - Jávor Pál, Fényes Adolf - csendéletein a mézeskalácsmotívum a mindenki számára ismert honi világot idézte fel a posztimpresszionizmus eszköztárával. Csók Istvánt a sokác képek megalkotásakor vagy a Tulipános láda motívumának ábrázolásakor kifejezetten a magyar stílus gteremtésének szándéka vezette.

Népművészet és nemzeti mitológia a gödöllői művésztelepen

A gödöllői művészek munkásságában a műfaji, a tematikai és a népi díszítő hagyományokra alapozott nemzeti művészet koncepciója egyaránt megragadható. A népművészet először a nemzeti ornamentika kutatásának során került előtérbe, majd a századfordulón a gödöllői művészek a nemzeti művészet lehetséges ihlető forrásaként tekintettek rá. A gödöllői művésztelep művészi szemléletén az európai iparművészeti mozgalom hatása érzékelhető; az alapítókra, Körösfői-Kriesch Aladárra és Nagy Sándorra nagy hatást tett az angol John Ruskin és William Morris, akik az iparművészetben látták a munka, az élet és a művészet harmonikus egységének lehetőségét. Elképzeléseik ugyanakkor szorosan kötődtek a nemzeti művészet programjához is. Ezek összefonódását tükrözik Koronghi Lippich Elek minisztériumi tanácsosnak, a gödöllőiek legfőbb támogatójának művészetről vallott nézetei. Koronghi Lippich állt a gödöllői művészek részvételével megvalósult Malonyay Dezső-féle népművészeti gyűjtés és kiadványsorozat mögött, mely mind a motívumkincs, mind a tárgyak szerkezeti szemléletében hatással volt a művészeknek a század első évtizedében született, elsősorban iparművészeti munkáira. Műveikben legtöbbet az erdélyi népművészetből merítettek, melyben a legősibb magyar hagyományt látták.

A művészet ősi forrásának keresése és a mitikus őstörténet iránti érdeklődés összekapcsolódott az erdélyi népi tradíció megismerése nyomán. Ipolyi Arnold Magyar mythologiájának történetei és a népköltészet közeli rokonainak tartott Arany-balladák mellett nagy hatással volt a művészekre a székelyek hun származásról szóló hagyomány, mellyel a néprajzi gyűjtések során találkoztak. Nagy Sándor Attila feleségét, Ildikót ábrázoló szőnyegén vagy Gyöngyvér című grafikáján a mitikus történeti alakok népviseletbe öltözve jelennek meg, s a műveken látható motívumkincs egyszerre utal a magyarság keleti eredetére és - a népi örökségen keresztül - a hagyomány töretlenségére.

vissza