Aktuális időszaki kiállítások

A második világháború utáni években a szovjet mintára berendezkedő "népi demokráciák" gyorsított ütemben valósították meg a kötelező gazdasági és társadalmi átalakítást. A földbirtokok, ingatlanok, gyárak stb. államosítása leginkább a vagyonos családokat érintette, ennek mértékét azonban a hatalom Romániában is szélesen értelmezte: a kis- és középbirtokos "kulák", a gyártulajdonos és a történelmi arisztokrácia képviselője a régi rendszer híveként egyaránt bűnösnek számított. 1949-től több ezer embert telepítettek kényszerlakhelyekre. A legrosszabb körülmények között a Duna-delta mocsaras vidékére, Dobrudzsába internáltak éltek, akiknek többsége a Duna-Fekete-tenger csatorna építkezésein dolgozott. "A romániai burzsoázia temetője" - hangzott a korabeli szlogen. Teleki Pál miniszterelnök közeli rokona, gróf Teleki Ernő (1902-1980) a Brăilától keletre fekvő faluba, a folyó régi ágának partján fekvő Măcinbe került 1954-ben. A család emlékezete szerint este, a petróleumlámpa fényénél készítette groteszk, karikatúraszerű, szürreális elemekkel tarkított rajzainak sorozatát, melyet az 1960-as években Kolozsváron is folytatott.

Az iskoláit Kolozsváron végző Teleki Ernő budapesti közgazdasági tanulmányai befejeztével, édesapja halála után, 1926-ban tért haza Erdélybe, és paszmosi földbirtokán gazdálkodott. A végtelenül kifinomult, művelt, kínosan tökéletes eleganciájú, ugyanakkor a társasági élettől feltűnően tartózkodó fiatalembernek különösen nagy törést jelentett a szélsőséges körülmények által meghatározott életmód, s valószínűleg ennek következményeképpen fogott neki a rendszeres rajzolásnak. Az 1953-tól az 1970-es évek elejéig tartó "vizuális napló" dátumokkal ellátott, kisebb-nagyobb lapjait később albumokba ragasztotta, s egy részüket feliratokkal egészítette ki. Teleki Ernő nem volt tanult művész, mint a kiváló karikaturistaként is számon tartott gróf Bánffy Miklós vagy az arisztokrácia életét kritikusan figyelő gróf Batthyány Gyula. A rajzokat szemlélve jó kézügyességű, gazdag fantáziával megáldott, a művészetekben járatos ember alakja bontakozik ki, akinek arcvonásait szerencsére művész-barátai, Darkó László, Erdős Tibor, Vetró Artúr, Nagy Imre egy-egy portréban meg is örökítették. Teleki Ernő tűhegyes ceruzával húzott, precíz rajzai látszólag humorosak, de a szellemes feliratok és képaláírások ellenére mégis azt érezzük, hogy egy belső és külső démonokkal viaskodó, széthullott világát képi víziókban újra és újra felidéző, ám érzelmeit kifelé nem mutató, hallatlanul fegyelmezett alkat lelki kulisszái mögé pillantunk be. A megdöbbentő hatást elsősorban a rajzok hatalmas mennyisége kelti - eredetileg akár több ezer is lehetett -, emellett az az élmény, hogy a karakterfejekben, alakokban, az abszurd helyzetekben akár saját korunk jellegzetes típusaira is ráismerhetünk. Az önkéntes bezárkózást tetéző folyamatos társadalmi kirekesztettség hívhatta elő Teleki Ernőben azt az igényt, hogy a korai, talán csak szórakozásból elkezdett firkálásból szigorú napi penzumokkal járó, tudatos önterápiás sorozatot alkosson, amelyből végül egy eltitkolt, fiktív "képregény" állt össze, visszatérő figurákkal, konkrét és kitalált helyszínekkel, névvel jegyzett emberi és egymásba alakuló növényi, állati és geometrikus alakzatokkal. Az 1970-es évekre Teleki Ernő a kitelepítéskor szerzett ízületi betegsége miatt egyre nehezebben mozgott, a "rajzoló szerződése" lejárt: utolsó éveit ágyhoz, karosszékhez kötve élte le. Keze már nem engedelmeskedett akaratának, s az újabb látomások, torzképek, fantázialények örökre képzeletének foglyai maradtak.

Szűcs György művészettörténész