Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Letisztultság és összegzés

1972 után következett be az utolsó lényeges változás Bálint festészetében. Ennek kiváltó oka egy Nyugat-Berlinbe szóló féléves ösztöndíj volt, ahol tökéletes alkalom adódott a koncentrált alkotásra, az elmélkedő befelé fordulásra. Tisztán festészeti kérdésekre tudott itt fókuszálni, hiszen a számára steril város nem bombázta érzelmeit újabb és újabb csodáival, mint Zsennye. Formailag és szerkezetileg is a legfegyelmezettebb képeit készítette Berlinben, ami nyomot hagyott későbbi festészetén is. Ottani munkájának termése az összefogottságában és zeneiségében is kiemelkedő jelentőségű, tizenhat táblából álló Képszonettek (1972), amelyben a zaklatott halálfélelem helyett letisztult színbeli és formai fogalmazással, meditatív komponáltsággal, már-már hűvös belenyugvó bölcsességgel teszi mérlegre élet és halál kérdéseit. Ennek a változásnak a jegyében nagy összegző képeinek sorát készítette el Zsennyén. Triptichon ikonosztáz című művén (1973-1974) mintha csak a nagy 1973-as műcsarnokbeli kiállításán látott képeit akarta volna egy nagy egységbe rendezni, évtizedek motívumkincsét fogta egybe a pravoszláv templomok ikonfalait idézve. Az Utolsó vacsora Zsennyén I-VI. (1974) című képe is summázás, de búcsú is egyben, amelyen a halmotívum és a tizenkét kehely utal a bibliai témára, a földi léttől és a szeretteitől való búcsúzásra. Az 1975-ben készült összegző, Motívumaim természetrajzkönyvéből című művének kifejezési formája tovább szigorodik, összerakott húsz kis táblájának hátteréről a szín végleg eltűnik. Az elmúlás sötétjéből Bálint már színeivel sem tudta kitépni önmagát, és elvesztek a felszabadító gyermeki motívumok is - ez a kép gyűjteményes motívumkönyvének gyászos jeleket tartalmazó utolsó fejezete. Bálint egyre levertebbé, egyre fáradtabbá és egyre betegebbé vált. Nagyon lesoványodott és depresszió kínozta. A párás zsennyei, Rába-parti levegőn asztmás lett, így le kellett mondania az itteni csodákról: szomorúan állapította meg, hogy "ez a Zsennye már nem nekem kínálja magát". De a betegség életkedvének megsarcolását itt még nem hagyta abba: a tüdeje már nem bírta az olajfesték és az oldószer szagát, így orvosai tanácsára kénytelen volt feladni a festést, le kellett mondania annak csodájáról is, az ecsettel álmodásról, a "színek oldó és feloldó hatásáról".

vissza