Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Festmények papíron - Akvarellek a Grafikai gyűjteményben 1900-1950

2011. február 15 - 2011. október 23.

Festmények papíron - akvarellek a grafikai gyűjteményben I. 1900-1925

A Magyar Nemzeti Galéria nyolcvanezer darabot számláló grafikai gyűjteményének jelentősége kevésbé köztudott, mivel a papíralapú tárgyak igen érzékenyek és állandó kiállításon nem szerepelhetnek. Ezért grafikai kabinetsorunk, immár hatodik éve félévente változó tematikával kíséri a 20. századi állandó kiállítás képeit és szobrait.

Az akvarell gyors, biztos kezet, nagy gyakorlati tudást igénylő technikája egyfajta átmenet grafika és festmény között: vízben oldódó festékkel, ám "egy ülésre", papírra készül. A grafikában elsődleges kifejezőeszközként alkalmazott vonalat az akvarellnél a szín váltja fel. Az akvarellt kezdetben elsősorban festmények előkészítő tanulmányaihoz, színvázlatok készítéséhez használták, ritkábban pedig tájképek és portrék megalkotásához. A 18. századi Angliában a technika megújult, a vízben oldódó festéket önmagában, a nedves papírra alkalmazták, lazúros felületet hozva létre, vagyis olyan áttetsző festékréteget, amely látni engedte a papírt. Ez a festésmód a 19. század első felében a kontinensen is elterjedt, és a század végétől a művészi alkotás önálló terepévé vált, néha egyéb technikákkal - gouache-sal, tussal vagy temperával - keverve. A festői akvarell ettől kezdve a rajzos kifejezésmóddal vetélkedett, egyes korszakokban - amikor a vonal jutott hangsúlyosabb szerephez - szinte eltűnt, míg más periódusokban - például a két világháború között - virágzásnak indult.

Az 1900-as évek elejének jól ismert, kiállításokon gyakran díjazott művész-tanárai, Háry Gyula, Edvi Illés Aladár vagy Nádler Róbert az angol akvarellfestés hagyományait folytatták. Látképeiken egy-egy jellegzetes turista célpont, festői szépségű, aprólékosan kidolgozott tájrészlet elevenedik meg. Az ekkor Magyarországon elterjedő szecesszió a grafikai műfajokat megújította, kiemelve a vonal szerepét a festői akvarell rovására. A gödöllői művésztelep alkotói azonban szívesen fordultak az akvarellhez, főként vázlatok, illusztrációk megfestésekor. Mihály Rezső illusztrációja keleti mesét dolgoz fel, Körösfői Kriesch Aladár szőnyegtervvázlata pedig a magyar mesevilágból meríti témáját. A KÉVE művészcsoport dekoratív törekvései jelennek meg Tichy Kálmán japonizmus hatását mutató almaágán, illetve Tichy Gyula öccséről készített akvarelljén, amelyek rajzosabb, vonalasabb megoldásúak. Kacziány Aladár finom színharmóniájú talányos kompozíciója kései példája a századelő szimbolikus és szecessziós ízlésének. A környezet intim hangú megjelenítésének példája Csók István nagyméretű csendélete, valamint Undi Mariska festői igényű szobabelsője. Payer Gizella bensőséges, fotelben ülő női portréja a KÉVE körrel rokonítja a kevéssé ismert művésznőt.

Az 1910-es évek avantgárd művészei viszonylag ritkábban éltek a vízfestés eszközével, mondanivalójuknak jobban megfelelt az erőteljesebb, vonalra épülő kifejezésmód. Bortnyik Sándor és Szobotka Imre hangsúlyos, sötét színfoltokkal, erős kontúrokkal alakítják az akvarell technikát konstruktív látásmódjukhoz. Mattis Teutsch János tájképének lírai expresszionizmusához jól illeszkedik az akvarell, amely így festményeihez hasonló hatást kelt. Dömötör Gizella és Ruttkay György, az avantgárd 1920-as évekbeli képviselői a vízfesték színes foltjai és az üresen hagyott papír fehérsége közti kontrasztot használták ki műveiken. Perlmutter Izsák és Rippl-Rónai József nagyvonalú, könnyed, levegős lapjai a városi lét egy-egy jellegzetes mozzanatát villantják fel. Tichy Kálmán is a nagyvárost idézi a Köztelek utcai dohánygyár plakátszerűen összefogott, vonalakra épülő zárt kompozíciójával, míg Pólya Tibor Tabáni részlete a nagyvárosban megbúvó falut mutatja, hasonlóan vonalas, szikár előadásmódban. A kisváros szeretetteljes ábrázolása Hessky Iván hagyományos felfogású színes hetivására. Az első világháború utáni időszak jellegzetes, aranykor utáni nosztalgikus vágyódása jelenik meg Csabai-Ékes Lajos konstruktív törekvéseket a klasszikus ideállal egyesítő Árkádiáján, valamint Martyn Ferenc oldottabb festői előadásmódjában. Derkovits Gyula a zene megidézésével hangsúlyozza az idilli állapotot Koncertezők című művén. Néhány évvel korábban készült Herman Lipót franciás ízű aktos kompozíciója, valamint a monumentális műfaj követelte antikizálás modernista példája, Kernstok Károly Mozaikterve. /Földi Eszter/

Festmények papíron - akvarellek a grafikai gyűjteményben II. 1925-1950

A 20. századi magyar akvarell egyik legjelentősebb korszakaként értékelhetjük a két világháború közötti periódust, amelynek kiemelkedő alkotásait igen nagy számban őrizzük a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében. Az 1920-as évek közepétől az 1940-es évek végéig csaknem minden alkotó kísérletezett a grafikai művészetek és a festészeti műfajok határterületén, a vízzel oldódó színes festékek birodalmában. A klasszikus angol akvarell mellett hangsúlyos szerepet kaptak ebben az időszakban a rokon technikák is, a gouache, valamint a kettő keveréséből adódó gouache-akvarell.

Az 1920-as évek második felétől a budapesti kiállítótermek és kereskedelmi galériák bemutatóin egyre nagyobb számban jelentek meg az egyedi és sokszorosított grafikai lapok, valamint az akvarellel és gouache-sal készített alkotások. A háború utáni kedvezőtlen gazdasági helyzetben kevesen engedhették meg maguknak, hogy reprezentatív műtárgyakat, nagyméretű festményeket és szobrokat vásároljanak. A korabeli katalógusok tanúsága szerint csoportos és tematikus tárlatokon - például kifejezetten akvarellkiállításokon (Tamás Galéria 1935, 1940, 1942; Fränkel Szalon 1936) -, valamint az egyéni bemutatókon igen széles kínálatból válogathattak a látogatók. Kevesen barátkoztak meg a rajzművészet alkotásaival, a színes akvarellmunkák azonban sokak érdeklődését felkeltették. A vásárlók egy része csupán lakásának, szalonjának díszítésére tartotta érdemesnek a színes, papírra készült festményeket, de már 1930 körül több olyan műgyűjtő jelentkezett, akik a nagyművészet alkotásai mellett különleges figyelmet szenteltek a kisebb műfajoknak, így a vízfestményeknek is. Nem csupán a galériák kiállításain vásároltak, hanem meglátogatták a művészeket, és mappáikból a legszebb, legújabb munkáikat emelték ki kollekcióik számára. Nagyszámú rajzgyűjteménye mellett különlegesen gazdag akvarellanyagot halmozott fel a korszak két legjelentősebb gyűjtője, a hazai gyorsírás apostola, Radnai Béla és a festékgyáros Bedő Rudolf, illetve szép darabokat birtokolt ebben az időszakban Frankl Sándor könyvkötőmester és Szegi Pál művészeti író is. Hajdani gyűjteményeikből néhány reprezentatív darabbal kamarakiállításunkat is sikerült gazdagítanunk.

A "kis festmények" szerelmese, Bedő Rudolf bizonyára érdeklődéssel tekintené meg mostani tárlatunkat, hiszen korabeli törekvéseihez hasonlóan történeti és esztétikai szempontokat egyaránt érvényesítettünk anyagunk válogatása során. Célunk az volt, hogy a két világháború közötti időszak legfontosabb irányzatait, csoportosulásait emblematikus, sokszor az egyes alkotók főműveivel jelenítsük meg. Az 1920-as években a nagybányai művésztelephez szorosabban kötődő művészek (Kmetty János, Korda Vince, Boromisza Tibor és Futásfalvi Márton Piroska, valamint Derkovits Gyula) dekoratív, a kompozíció szerkezetét erőteljes körvonalakkal meghatározó, élénk színezésű akvarellel készült lapjait választottuk. A következő évtizedek meghatározó művészcsoportulása, a Gresham-kör tiszta festőiségre törekvő művészei (Szőnyi István, Berény Róbert, Bernáth Aurél és Elekfy Jenő, valamint Egry József) intim hangvételű táj- és életképi ábrázolásaikon az akvarellt fedőfestékekkel, gouache-sal is gazdagították, különleges felületeket képezve a kevert technikával. A magyar vidék, Zebegény és a Balaton inspiratív atmoszférájával szemben a Képzőművészek Új Társaságához kapcsolódó művészek többségének (Vaszary János, Márffy Ödön, Farkas István, Vörös Géza és Aba-Novák Vilmos) Európa és a tengerentúl nagyvárosai - Párizs, Róma, New York - adtak újabb és újabb témákat. Utazásaik során a nagyvonalú, tiszta akvarell volt a legalkalmasabb médium elillanó élményeik rögzítésére. A vadregényes Erdély hegyes-völgyes vidéke lett az 1940-es évek elején a fiatalabb művészgeneráció (Hincz Gyula, Bartha László, Domanovszky Endre és Bordy András, valamint Gáborjáni Szabó Kálmán) ösztöndíjas utazásainak célpontja. Ritkábban látható alkotásaik közül lírai tájfelvételeik, finom, oldott portréik és figurális ábrázolásaik akvarellel vagy gouache-sal készültek. Az 1930-as és az 1940-es évek fordulójának természetelvű, de modern felfogású mesterei (Barcsay Jenő, Bene Géza, Gadányi Jenő és Paizs Goebel Jenő, valamint Korniss Dezső) átszellemült tájképeiket és néhány motívumra koncentráló csendéleteiket lágyan omló, a formákat egybemosó, pasztell hatású akvarellel festették meg. A második világháború iszonyata jelent meg a Szentendréhez kötődő alkotók (Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Margit és Bán Béla, valamint Bálint Endre) gouache-sal és tussal gazdagított, szürreális jellegű akvarellmunkáin. /Zsákovics Ferenc/

A kiállítás kurátorai: Földi Eszter és Zsákovics Ferenc

Magyar Nemzeti Galéria, C épület, II. emeleti grafikai kabinetsor

vissza