Aktuális időszaki kiállítások

A II. emeleti grafikai kabinetsor új kiállításán a magyar grafikatörténet egyik érdekes fejezetét mutatjuk be, amely a Miskolci Galériában 1998-ban megrendezett, azonos című kiállítás előtt szinte ismeretlen volt. A litográfia - azaz kőnyomat - a zsír és víz taszításán alapuló síknyomásos sokszorosító eljárás. A 19. század utolsó évtizedében a többszínnyomásos litográfia (chromolitográfia) elterjedésével, a szecesszió, valamint a japonizmus (vonal, stilizálás, síkszerűség) megjelenésével összefüggésben vált újra kedvelt grafikai technikává. Különleges előnye volt, hogy szinte minden egyedi rajztechnikát - kréta, toll, ceruza, akvarell - imitálni lehetett vele, attól függően, hogy milyen eszközzel vitték fel a rajzot a kőre.

A litografálás, ami korábban nyomdai feladatnak számított, a század végén bekerült a művészek érdeklődési körébe. Úttörő szerepet játszott a művészi kőnyomat területén Rippl-Rónai József, aki Párizsban, a Nabis körében ismerkedett meg az eljárással, majd hazatérését követően is számos lapot készített. Kísérletezésének eredményeit fontosnak tartotta, próba- és fázisnyomatait a múzeumnak ajándékozta. A 20. század első éveiben a gödöllői művésztelep alkotói közül Körösfői-Kriesch Aladár és Zichy István litográf krétával és tollal készített lapjain a japán fametszetek hatása ismerhető fel, éppúgy, mint Kövesházi Kalmár Elza dekoratív, lírai hangvételű művein.

A nyomdászat oldaláról érkezett a grafikai művészet területére Helbing Ferenc, aki litográfus-mesterként indult, majd az Iparművészeti Iskolában az alkalmazott grafikai oktatás megszervezője, s később igazgatója lett. A litográfia népszerűsítésének feladatát vállalta 1903-ban a Könyves Kálmán Műkiadó Rt., amikor neves művészeket kért fel arra, hogy egy-egy kőnyomatot készítsenek. A kiadó célja - amellett, hogy üzleti lehetőséget látott a grafikák terjesztésében - a magas művészi színvonal biztosítása, a grafika elismertetése, és a kevéssé tőkeerős polgárságnak a műpártolásba való bevonása volt. A vállalkozás eredményeként született lapok (Vaszary János: Omnibusz megállóhely, Fényes Adolf: Falu, Ferenczy Károly: Tájkép - Márciusi est) a korszak kőnyomat-termésének legjavát mutatják.

Az első világháború idején a háború eseményeinek dokumentálását várták el a művészektől, s az ekkor megjelent litografált albumok és önálló lapok jórészt ezt a célt szolgálták (Bató József, Biró Mihály művei). A háborút követő években a közelmúlt traumatikus élményeire biblikus témájú, s áttételesen az emberi szenvedés mélységeit ábrázoló, megrázó művekben reflektáltak az expresszionizmus hatására alkotó művészek (Bokros Birman Dezső: Jób, Perlrott Csaba Vilmos: Siratás). A rend, a harmónia iránti vágyat, az emberiséget a káoszból kivezetni képes tetterőt, az alkotó szellembe vetett hitet fejezték ki Krón Jenő húszas években készített litográfiái (Krón Jenő: A férfiak). A Bauhaus körében alkotó művészek közül Molnár Farkas és Stefán Henrik egy 1921-es olaszországi tanulmányút élményeit dolgozta fel a Weimarban kiadott, Itália című mappában; lapjaikon a kubizmus és expresszionizmus hatása egyaránt érzékelhető.

A húszas évek Magyarországon a grafika fellendülésének korszaka volt, s ebben az időszakban több kiadó is foglalkozott grafikák megjelentetésével és terjesztésével. A műkereskedelmi célra készült litográfiákat a kiállításon Vaszary János Kelet és Nyugat című kompozíciója és Csók István lapjai példázzák. Ugyanebben az időszakban a francia orientáltságú művészek közül is néhányan a párizsi képzőművészek körében kedvelt technika felé fordultak. A modern párizsi éjszakai életet jelenítette meg Toulouse-Lautrec szellemében Vértes Marcell Dancing című mappája lapjain, a párizsi tanultságú Márffy Ödön pedig a cirkusz életét ábrázolta litográfiáin. A II. világháború előérzetét és megrázó tapasztalatait Zilzer Gyula és Gross Bettelheim Jolán drámai erejű, látomásos hangvételű kőnyomatokban dolgozta fel.