Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Markó Károly tájképfestői indulása

Az európai tájképfestészet fejlődése a 19. század elejére már jókora utat bejárt, amikor a Habsburg Birodalom Bécstől keletre fekvő területein, pontosabban a Felvidéken még igen kezdetleges, provinciális jellegű tájképek készültek. Ezek elsősorban a legközelebbi központ - Bécs - ízléséhez és igényeihez igyekeztek igazodni. A főként a festői látvány rögzítésére törekvő, ún. topografikus tájképfestészettel szoros összefüggésben alakult ki a történeti táj megörökítésének gyakorlata, amely a romantika szellemében a nemzeti történelem emblematikus eseményeinek a helyszíneit és azok táji, építészeti emlékeit rögzítette. A 19. század első évtizedeiben különösen népszerűvé váltak az egyes vidékekről s azok emlékeiről - elsősorban a várakról, várromokról - készített sorozatok, amelyek szövegekkel kiegészítve, könyv formájában is megjelentek. A Felvidéken - Magyarország egyéb területeivel ellentétben - viszonylag egységes stílusjegyeket mutató tájfestő iskola működött, amelyre egyrészt a főleg topografikus megközelítés, másrészt a gouache technika alkalmazása, valamint az ezzel együtt járó aprólékos, részletező, kissé merev ábrázolásmód volt jellemző. Rombauer János, Müller János Jakab, valamint Czauczik József, akik id. Markó Károly első példaképeinek is tekinthetők, a régió legkiemelkedőbb tájfestőiként működtek. Lehetséges, hogy Markó Czaucziknál is tanult, első előképei pedig kétségtelenül Müller János Jakab festményei lehettek, amelyeket kezdetben másolt, később inspirációként használt fel. Az 1820-as évek folyamán azonban fokozatosan felülemelkedett mesterei stílusán, s egyrészt a bécsi Akadémián tanultak, másrészt a császárváros művészetének tapasztalatai gyökeresen megváltoztatták festészetét.

vissza