Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Rényi András intézetvezető egyetemi docens, Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézet

Tisztelt egybegyűltek, kedves műbarátok, hölgyeim és uraim,

nem szokványos kiállítás megnyitása okán gyűltünk ma össze itt: az alcímében a Kasser-Mocháry gyűjtemény modern mesterműveit ígérő bemutató ugyanis, szemben a legtöbb hasonló tárlattal, kivételes alkalom. Olyan magángyűjteményről van szó, amely jószerével sosem látható így, egyben: anyagát csak az augsburgi Schaezlerpalais-ban tavaly bemutatott és a Magyar Nemzeti Galériában most megnyíló kiállítás kedvéért szedték össze, mert e pazar kollekciónak, bármily különösnek hangzik is, nincs állandó kiállítóhelye. S ha májusban bezár ez a tárlat, bizonyos értelemben kényszerűen szertefoszlik majd a "földi paradicsomnak" az az elbűvölő benyomása is, amely így, egyben és egészként szemlélve a gyűjteményt oly egyértelműen ragadja magával a látogatót.

Van ebben valami szimbolikus. Alexander Kasser Kasza Sándor néven született 1909-ben, itt, Budapesten: amennyire életrajzából tudni lehet, egyike volt annak a kevés modern self-made-man-eknek, aki önerőből, tehetségük és szorgalmuk révén a szó legnemesebb értelmében polgárrá tudtak válni Magyarországon. Mérnökként végzett a grenoble-i egyetemen, s hazatérve mindössze másfél évtized alatt a magyar papíripar egyik reformátorává és befolyásos vezetőjévé vált: nevéhez számtalan újítás és ipari szabadalom is kapcsolódott. Független polgári mivoltához kezdettől fogva hozzátartozott a magas kultúra, a zene és a művészetek tisztelete: még a háború előtti Magyarországon kezdett műgyűjtésbe. Ám e polgári éthosz igazi próbakövének az 1944-es év bizonyult: Kasza Sándor Raoul Wallenberg oldalán a Svéd Vöröskereszt vezető munkatársaként sokezer magyarországi zsidó és politikai üldözött külföldre menekítésében vett részt, amiért utóbb a "A Világ Igaza" kitüntetésében részesült s neve a jeruzsálemi Yad Vashem emlékfalára került. 1945 után aztán ifjú feleségével és két kisgyerekével Mexikóba emigrált, s folytatta szakmailag és anyagilag is sikeres mérnök-tanári pályafutását. Később aztán a házaspár az Egyesült Államokba, közelebbről New Jersey-be áttelepülve egyre intenzívebben élhetett kedves civil foglalatosságának, a művész-barátokkal való kapcsolattartásnak, a műpártolásnak és műgyűjtésnek is: mígnem 1969-ben - immár felnőtt gyermekeik tevékeny részvételével - létrehozták a Kasser Art Foundation-t. Ezzel nemcsak a művészek ösztöndíjakkal és adományokkal való önzetlen támogatásának gyakorlata kapott intézményes keretet, de a tekintélyes méretűre duzzadt gyűjtemény tudományos feldolgozása is megindulhatott. Ha tehát itt és most e nemes kollekció budapesti bemutatásán örvendezünk, jelképesnek kell ítélnünk az eseményt: a pompás művek bemutatkozása Budapesten egyben egy épp száz éve itt, ebben a városban született kiváló magyar, egy kiváló magyar polgár szimbolikus hazatérése is.

Hazatérés, ha maguk a művek nem is maradnak itt. Mert velük nemcsak megjelenik, de talán itt is marad valami, aminek ez a kiállítás, még ha efemer módon is, egyértelmű és példaszerű bizonyítéka, s amit én az ízlés szellemének neveznék. Voltaképpen erről kellene beszélni, erről a kivételes tüneményről, amelyet pontosan érezni, ahogy a műveket körülvevő, egymással összekapcsoló auraként betölti e termeket: a kasseri ízlésről, amely összeválogatta, összeterelte, egymáshoz hasonította ezeket a darabokat. Aki végigsétál e termeken, a témák, műfajok, technikák, formák roppant sokféleségével fog találkozni: megannyi modern klasszikussal: festményekkel, szobrokkal, grafikákkal - aktokkal, tájakkal, tengerképekkel, nonfiguratív munkákkal, - pogány, biblikus és profán tárgyakkal, heroikus, elégikus vagy ironikus hangvételekkel, monumentális emlékművekkel, dekoratív panelekkel és élcelődő szellemességekkel is. De bármily heterogénnak látszik is az anyag és bármily nehéz is történeti rendet vágni benne a művészettörténésznek, meghatározó élményünk valamiféle különös, rejtőzködő és mégis jelenlévő egyöntetűség. A válogatók ízlése az, amely különös módon képes egyívásúvá tenni az amúgy, más szemszögből nézve nagyon is széttartó klasszikus modernek örökségét.

Talán ezt érezték/értették meg az augsburgi - és most a budapesti - kurátorok, amikor a nagyon találó, de több mint utópisztikus hangzású "Földi paradicsom" címet adták a Kasser gyűjtemény bemutatójának. Nem állt módomban a Schaezlerpalais barokk környezetében is látni az összeállítást, de itt, Bellák Gábor értő rendezésében evidenciának tűnik a címadás is. A kiállításnak nincs egyetlen menetiránya: a teremsor mindkét vége, akár az aranykornak, akár az Ádám és Éva témakörnek szentelt terem felől indulva zavartalanul végignézhető és végigérthető. Végtére is az utópia tere mindig önmagába hurkolódik: az éden kertje, ha középütt, a menny és pokol termében meg is hasonul valamelyest, folytonos marad. Az is szimbolikus, hogy két oldalról egy Kasserhez hasonlóan magyar származású, mégsem idehaza naggyá lett szobrász: Csáky József egy-egy reprezentatív plasztikája keretezi. A rendezés szabadon bánik a műtárgyak történeti, művészetföldrajzi, stilisztikai meghatározottságaival - és ezt, úgy vélem, jó okkal teszi: azt nyomatékosítja ugyanis, hogy itt nem a modern művészet történetéről, egyes iskolákról, irányzatokról vagy mesterekről tudunk meg valamit, hanem a polgári ízlésről, a modernizmusról mint polgári kultúráról és éthoszról. Olyasmit állít a figyelem fókuszába, aminek önértékét csak most kezdjük fölismerni és önálló vizsgálódás tárgyává tenni.

Az ízlést a klasszikus esztétika a szubjektum radikálisan személyes érzékeként és vonzalmaként definiálja: ez alapján az Én úgy hoz ítéletet, hogy az nem privát érdekei vezérelte vagy önkényes választása, hanem normaként tud, illetve pusztán normaként kell hogy mások számára szolgáljon. Ha tehát a kanti ítélőerő alanyaként azt állítom Paul Signac Au temps d'harmonie-járól, hogy az szép, az nem azt jelenti, hogy nekem, mintegy privátim, egyszerűen tetszik - hanem hogy kimondtalanul is ragaszkodom ahhoz, hogy más is így lássa, így ítélje meg. Nem ízlésdiktátorként, hanem a másik autonómiáját tiszteletben tartó független polgárként érzem úgy: nem létezik, hogy neki ne tessen, ami nekem szép. Ízlésem e követelőző jellege tehát nem az intolerancia jele, sokkal inkább az ízlés normativitásának komolyan vétele: ragaszkodás a tetszés rejtett, de közös alapjaihoz, ahhoz, ami összefűz bennünket egymással. Nem más ez, mint a független, modern individuum szabadsága, amellyel részt követel magának a szabad polgárok ízlésközösségének, ahogy Kant mondja, sensus communisának kimunkálásában.

A Kasser-családnak volt és van ízlése - ami tehát, értsük jól, azt jelenti: volt és van követelésük a művészettel, a modernekkel, végsősoron a polgártársakkal szemben. Legyen a művészet szép, legyen természetes és legyen emberi - s persze legyen korszerű is, változatos, teljességre törekvő és játékos is! Körbesétálva a termekben, nem lehet nem észrevenni annak a klasszikus-humanista művészeteszménynek a szellemét, amely egykor, kimondva-kimondatlan, Kant és az ízlésesztétika hátterében is munkált. Kasserék a szó legnemesebb értelmében polgári ízlése a modernitás művészetéből e klasszikus humanizmus örököseit és folytatóit választja ki és teszi normává. Vagy inkább: úgy válogat, mintha e folytatás evidencia volna. Olyan sensus communisra számít, amely képes minden porcikájában azonos anyagból levőként, egy tőről fakadóként érzékelni - mondjuk - Signac idilljét Giorgione Koncertjével, Renoir La femme a la draperie-jét Rubens Helene Fourment-jával, Marini lovagjait Donatello Gattamelatájával vagy Verrocchio Colleonijával, a Pokol kapuja rodini akttöredékeit a Gyula pápa síremlékét kísérő michelangelói rabszolgákkal, netán Daumier fontoskodó politikusát Leonardo karikatúráival - és így tovább. A klasszikus mintákat nem művészettörténészi tudálékoskodás soroltatja velem: egy esztétikai utópiáról beszélek, az egységes, örök, nagy emberi művészet eszményéről, amely kezdettől fogva mitsem akar tudni a querelle des anciens et des modernes-ről, amely nem hajlandó akceptálni semmiféle törést és szakadást, antiművészeti lázadást, véres forradalmakat és pokoli kataklizmákat a modernitásban, a nyugati civilizáció újabb történetében, sőt - hogy megint kanti fogalommal éljek - kategorikus imperatívuszként követeli, hogy legyen folytonosság, maradjanak a közös normák, ne adjuk fel a reményt.

Szeretném világossá tenni: nem valamiféle idealista művészetfilozófiáról, definitív konzervativizmusról, netán eszképista ideológiáról, hanem egy ízlésközösségről, egy - ha nem is tudattalan, de semmiképp sem fogalmak, teóriák vezérelte - közös érzékről, esztétikai és erkölcsi kulturáról beszélek. A művészet olyasféle magánjellegű élvezéséről, amelynek, ha kellett, volt érintkezése a legmagasabb rendű morális felelősségtudattal, a hősies szerepvállalással is, de amely természettől fogva kerülte a nagyzolást, a mecénási önfényezést. Nem véletlen, hogy Alexander Kasser vagy Mary V. Mochary csak nagyon szerény, egyszerű mondatokban nyilatkoztak szándékaikról és gyűjtési szempontjaikról. Idézem: "Olyan munkákat akartunk, amelyeket szeretünk" - "ha megtetszett egy mű, megpróbáltuk megismerni a művészt és kerestük vele a közös pontokat" - így lett a család jóbarátja Jacques Lipchitz, Henry Moore vagy Marino Marini. A művek érzéki evidenciája gondtalan közös beszélgetések tárgyává, utazások és barátságok kelesztőjévé válik. Az ízlés utópiája Kasserék számára nem vértelen eszmény volt tehát, hanem megértés és otthonosság: bensőséges emberi-családi-szellemi kapcsolatok szerves, eleven közössége.

Történészi meditációra az ad valódi és mélyebb okot tehát, hogy ez a szép kiállítás egyáltalán létrejött. Nincs adatunk arra, hogy a Kasser-család, amely mindennapjaiként még élte ezt a kultúrát, valaha is gyűjteménye nyilvánossá tételére, megmutatására gondolt volna. Hogy most mégis egyben láthatjuk, hogy mint lezárt egészt vehetjük szemügyre, bizony arról tanúskodik, hogy ez az ízlésvilág immár maga is a múlté, hogy eleven életből történeti objektummá, kiállítási tárggyá vált. Úgy is mondhatnám, hagyománnyá, amellyel az utókornak éppen mint elmúlttal és örökséggel kell szembenéznie. Félő, hogy nekünk, a XXI. század polgárainak ez a modernség-kép - tehát a biztonságát és anyagi jólétét önmagának biztosító, saját ízlését, műveltségét és független szellemét rendre pallérozó polgár szerves kultúrája -immár végképp csak a nosztalgikus vágyakozás tárgya maradhat.

Bocsássák meg tehát nekem, ha a megnyitó ünnepélyes hangjaiba a melankólia mellékzöngéi vegyülnek: köszönet a kiállítás megteremtőinak, a Kasza és Mocsári család még élő tagjainak, a Kasser Art Foundation-nek, a Magyar Nemzeti Galériának és a munkatársaknak, hogy ezzel a veszteséggel és a belőle adódó feladattal szembesít bennünket.

Köszönöm a figyelmüket.

vissza