Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Ça Ira - A francia forradalom diadala (1973)

Ha már egyszer a pop visszahozta nekünk az absztraktban eltűnt figurativitást, akkor miért ne lehetne ezt a figurativitást, mely egyébként abszolút reális: egy Velázquez vagy egy Goya vagy mit tudom én: egy Rembrandt színvonalán megvalósítani? - Írja Kovásznai az itt kiállított sorozat elkészítése kapcsán, amiből megtudhatjuk, hogy a korban divatos pop art irányzatának egyéni értelmezéséről van szó.

Kovásznai képzőművészként gondolkodik a szerialitásról, számára nem csupán a felvilágosodás sztárjainak - Robespierre, Saint-Just, Danton, Marat - drámai portré-ábrázolásairól van szó, de a korhoz kapcsolódó stílusokat is rápróbálja az egyes arcokra, különféle személyiségjegyeket és a személyiséghez tartozó kulturális kontextusokat sejtetve. Ez a koncepció igen közel áll Kovásznai stílusához, ami nem más, mint stílus-idézetek egymásra halmozása, egy tudatos eklekticizmus. A téma és stílusválasztásról ez esetben így ír: "A forradalom élménye a francia festészet olyan képviselőit ihlette meg, mint Delacroix, Daumier, Manet, Monet, ám a forradalom atmoszférája ott lebeg az egész Párizsi Iskola felett: a piktúra XIX. századi forradalmát Courbet-től Utrillóig a nagy társadalmi forradalom előzte meg és indította el. Mélységes és kisugárzó kapcsolat van tehát a francia forradalom és a francia festészet között. A párizsi utca felett süvítő dal ezért igen alkalmas rá, hogy egy vérbő koloritba foglalt látomás- sort valóságos fizikai mozgásba hozzon. Műfaji-technikai megfelelésben: az információt hordozó festék lázad fel: ugyanis mozgásba jön." A sorozat nem próbálkozik a francia forradalom történetének követésével, ehelyett kiemel néhány fontos jellemzőt: a francia kis és nagyváros helyszínei, a csaták, a forradalom fő személyiségeinek portrésorozata, tájképek francia katedrálisokkal. A francia forradalom dalára komponált egyedülálló festménysorozatának darabjai egymás után kerültek kamera alá. Az így keletkezett expresszív, drámai hangulatú film páratlan az életműben csakúgy, mint a festészet és az animáció történetében.

Ez egy meglehetősen posztmodern gondolat, hiszen a modernitás metanarratívájában szentesített művészettörténeti stílusokat lezárt sorozatként kezeli, elfordul a modern művészettörténeti metanarratíva minden jelentést kontrollálni akaró kényszerétől és helyette a stílusok időbeli és térbeli koordinátáját félretéve egymás mellett élő, egymásra kölcsönösen ható és együttesen (nem egymás után) létező szemléleti módokként értelmezi.

vissza