Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

A portré müncheni magyar mesterei

A portrénak a 19. századi festészetben elfoglalt különös értékét éppen az adja meg, hogy miközben a műfaji hierarchiában még mindig a históriai festészet alatt helyezkedik el, a művész társadalmi megítélésében mégis a portréfestőé a legirigyeltebb szerep. München, Bécs, Budapest művészfejedelmei, a Malerfürstök, mint Franz von Lenbach, Hans Makart vagy Benczúr Gyula egyértelműen portréfestői minőségükben váltak irigyelt és bizonyos értelemben sztárolt művészfejedelmekké. Benczúr, noha szinte gyermekkorától festette családtagjainak s a kassai ismerősöknek arcképeit, valójában történeti festőként szerzett hírnevet magának. Münchenből való 1883-as hazatérése, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság alakuló ülését ábrázoló hatalmas csoportportréjának megfestése után azonban egyértelműen portréfestőként vált idehaza is ismert és keresett művésszé. Ekkortól festette meg Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Trefort Ágoston, a király, a miniszterek, a társasági és hatalmi elit reprezentánsainak arcképeit, amelyek után ő is a művészfejedelem sajátos státuszába került. Benczúr nemcsak kiemelkedő festői kvalitásai miatt válhatott Budapesten a művészeti élet központjává, hanem személyes vonzereje révén is, amely műtermébe vonzotta a legelőkelőbb látogatókat is. Ha a király, vagy a királyné Budapesten járt, a Benczúr-műteremben tett látogatásukról mindig beszámoltak az újságok.

Vagyon tekintetében akár művészfejedelemnek is tarthatnánk László Fülöpöt, aki korának kétségkívül egyik legtermékenyebb portréfestője volt. Bár már 1888-ban megfestette első portréit, az országos kiállítási színtéren mégis zsánerképeivel vált ismertté. Lászlót is minden nagy ambíciója ellenére elsősorban az anyagi szükség vitte rá, hogy már müncheni éveitől kezdve arcképfestéssel keresse meg kenyerét. A 90-es évektől aztán megszaporodtak előkelő megrendelői, akik közül Ferdinánd, bolgár cár tekinthető a legfontosabbnak. László 1894-es szófiai útja és Ferdinánddal való találkozása nyitotta meg az utat más uralkodók és előkelőségek felé is. László sikerének az lett a következménye, hogy igen hamar bejáratos lett Európa udvaraiba és a legelőkelőbb körökbe, sőt Vilmos császár egyenesen a barátjának tartotta a festőt. Arcképeiben egy késő akadémikus hagyomány - melynek László által is nagyra tartott képviselője a német Franz von Lenbach - él tovább a 18. századi angol portréfestészet "flamboyant" stílusával: magas színvonalú technikai tudás; pontos, de sohasem kiveséző, soha nem pszichologizáló karakterábrázolás; a modell társadalmi státuszát is kifejező, sok barokkos elemet alkalmazó kompozíció; s az ecsetkezelésnek hallatlan könnyedsége, magabiztos eleganciája, a krémesen pasztózus felületek kézírásszerű szubjektivitása.

Miben rejlik a portréfestészet különös képessége ahhoz, hogy művelőiből fejedelmeket formáljon? Mindenekelőtt abban, hogy a portré nem a magányos zsenik, a kísérletező úttörők, s a megszállott különcök művészete, hanem maga is társadalmi esemény, s különösen az a 19. században, Münchenben és Budapesten is. A jó portréhoz nem elég egy tehetséges művész. Ahhoz a társadalmi rituálé szabályos végigvitele szükséges. Ez a szoros társadalmi érintkezés művész és megrendelői között képes arra, hogy a művésznek akár még a királyok társaságában is meg legyen a helye. S természetesen a portréfestés szabályozott koreográfiája vezethetett oda, amit Mikszáth Kálmán olyan szellemesen állapított meg Benczúr főrendiházi taggá választása alkalmával: "Csendes, szerény ember, nem nagyon bohém, ki a méltóságos főrendek közt nem akar majd vizet zavarni, nem szállott a fejébe az az előnye a többi főrendekkel szemben, hogy a király többször volt már őnála, mint ő a királynál..."

Bellák Gábor

vissza