Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Courbet és Monet kora

Régiónk sikere az itáliai nemzetközi kiállításon

Az "Alpok-Adria" interregionális együttműködés egyik központjaként számontartott Friuli-Venezia Giulia tartomány szívében, Velence és Trieszt között nagyjából félúton található az utolsó velencei dózse által építtetett pompás műemlékegyüttes, a Villa Manin, mely arról is nevezetes, hogy itt írta alá 1797-ben Napoleon azt a campoformiói egyezséget, mely Velencét és Észak-Itália keleti felét Habsburg kézre juttatta. Az első világháborúban a magyarok által fájdalmasan megismert Tagliamento folyóhoz, vagy az Attila hunjai által feldúlt Aquileiához is közel fekvő falucska, Passariano szélén elterülő, gyönyörű parkkal körülvett kastély most a világ 25 múzeumából és néhány magángyűjteményből kölcsönzött remekműveket tár az információink szerint nagy számban odalátogató olaszok, osztrákok, svájciak, németek, szlovének és horvátok elé, egészen március elejéig. A Courbet és Monet kora. A realizmus és impresszionizmus elterjedése Közép- és Kelet-Európában című tárlaton sok náció fedezheti fel büszkén neves honfitársai festményeit a világhíres franciák hasonló témájú képei közelében. Ez utóbbiaktól eltekintve a magyarokat képviseli a legtöbb, szám szerint 15 kép, melyek korszerűségéről és szépségéről a rendkívül informatív katalógus tanulmányaiban és a népszerűsítő kiadványokban is rendre megemlékeznek, kiemelt helyen reprodukálva főként a Szinyei-képeket. A magyar részvétel jelentőségét egyébként azzal is aláhúzták, hogy kísérő rendezvényként az évente hónapokat hazánkban dolgozó tehetséges kortárs olasz festő, Matteo Massagrande magyarországi témájú legújabb festményeiből is összeállítottak egy kisebb válogatást a kastély egyik melléképületében, ez novemberig volt látható.Marco Goldin kurátor nagyon ért ahhoz, hogy újabb és újabb szempontok alapján, igényesen bővítse a közönség ismereteit a 19.század második felének európai művészetéről. Az elmúlt évtizedben számos olyan kiállítást valósított meg kis cége, a Linea d'ombra segítségével, melyek látogatószáma megközelítette, sőt néha meg is haladta a félmilliót. Az egyik legemlékezetesebb ezek közül a 2006/2007-es Turner és az impresszionisták címmel Bresciában megrendezett kiállítás volt, melyet a következő évben egy nagyszabású Amerika-tárlat, 2008/9-ben pedig az otterlooi Kröller-Müller Museum ritkán kölcsönadott Van Gogh-anyaga követett ugyanott. A mostani koncepció előzményeként a torinói téli olimpia alkalmából 2004/5-ben bemutatott kiállítás Az impresszionisták és a hó. Franciaország és Európa címet viselte (ld.Új Művészet 2005/6.sz.). Akkor olyan érdeklődést váltott ki a Közép- és Kelet-Európából kölcsönzött, Nyugaton szinte ismeretlen festmények - köztük Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László havas képeinek - magas kvalitása, hogy a kurátor ezúttal még nagyobb vállalkozásba fogott. Kiváló ismeretségeinek köszönhetően meglepően rövid idő alatt sikerült összegyűjtenie azt a 134 festményt, mellyel valóban meggyőzően tudja illusztrálni bevallása szerint régóta formálódó véleményét, miszerint a Barbizonból, illetve Párizsból szétsugárzó új természetszemlélet nem érte felkészületlenül Európa más régióit. Mint ahogyan a kurátor stabil kiállítási partnere, a svájci műtörténész asszony, Valentina Anker a katalógusban kifejti, Franciaország szerepét immár nem szabad csak a szinte közhelyként ismételgetett "centrum és periféria" fogalompár alapján vizsgálni. A folytonos mozgásban levő, otthonról hozott felfogásukkal útrakelő, és az idegenben fontos kapcsolatokat teremtő, majd a felszedett tapasztalatokkal hazatérő festők sokszínűsége magukat a befogadó művészközpontokat, így Párizst vagy Münchent is komolyan befolyásolta. A hatás-visszahatásra utaló, az alkotómódszer radikális változásainak olyan jellemző korai példáját is megemlíti, mint az egész folyamat egyik elindítója, a barbizoniak által is nagyra tartott Constable érett kori szokását, miszerint időnként elővette egyszer már befejezettnek nyilvánított képeit, hogy azokat átdolgozza és felfrissítse, hogy ne tűnjenek olyan befejezettnek - ha már az nem divat.

A havas képek torinói seregszemléjén még jelen volt angolok, skandinávok, spanyolok és olaszok most teljesen kimaradtak. Míg akkor nemzetenkénti bontásban rendezték el Goldinék az anyagot, most célzottan válogatott képpárokkal dolgoztak, téma szerint csoportosítva a változatos anyagot. Így valóban frappáns módon bizonyíthatják a keletebbre fekvő országok festészetének nagykorúságát. Természetesen itt a franciákkal legalább valamelyest rokon, a tradícióval szembeforduló újító vonulatról van szó. 1990-ben Kölnben és Zürichben rendeztek már nemzetközi kiállítást az impresszionizmussal kapcsolatba hozható tájképfestészetről (Landschaft im Licht - Tájkép fényben). Bár ott sokkal szélesebb földrajzi merítéssel, jóval több művel és vastagabb katalógussal dolgoztak, mégsem tudtak ennyire elmélyült és sokrétű összképet adni a Corottól és Courbettól Monetig ívelő korszak Európa közepét érintő festészeti megújulásáról, mint most Goldinék. Mivel az egyes országok művészetével nem saját specialistáik foglalkozhattak, a tanulmányok és műelemzések sok tévedést tartalmaztak, sőt a műválogatás sem volt eléggé meggyőző. Goldin doktor most a nemzeti kurátorokra bízta saját anyaguk bemutatását, és francia kollégáira a témaköröket vizsgáló fejezeteket, magának tartva fenn a képek kiválasztását és a katalógus bevezetőjét az általános konklúziókkal, melyeket mint mindig, most is poétikus, filozofikus mélységű gondolatokkal társított. Bátran vállalta a minőség, a szépség keresését, ezért is olyan harmonikus kiállítása összképe. A művészettörténet e szelete valóban ünnep a szemnek, ezért is vonz mindenütt annyi érdeklődőt bűvkörébe. A Villa Maninban látható festmények szinte felét a Közép- és Kelet-európai országok egy-egy nagy nemzeti gyűjteménye bocsátotta rendelkezésre. Az anyag jó harmadát a francia mesterek Amerikából - főként a bostoni múzeumból -, illetve Lille, Montpellier és Hollandia múzeumaiból kölcsönzött, közönségcsalogató művei teszik ki. Ehhez jött még néhány belga, holland, német és svájci festő fentiekkel szoros kapcsolatban lévő, kis számú képe. Mindez rendkívül érdekes, ilyen nagyságrendben eddig egyetlen nemzetközi kiállításon sem lehetséges összehasonlításokra ad alkalmat.

A négy nagy tematikai szekcióba rendezett kiállítás "Erdők, mezők, házak" címen a barbizoni festőkkel és Courbetval indul - ismertetőnkben csak a számunkra fontosabb párosításokról szólunk. Mindjárt az elején remekül mutat Paál László képe Coroté mellett, melynek túloldalán Grigorescu korai erdőrészletét helyezték el. Rousseau, Diaz és a belga Boulenger régiesebb triászát Courbet egy nagyszerű bostoni és a fiatal Hodler plein-aires berni képe követi. A második terem a lengyel Chelmonski havas képével, valamint Pissarro és Mednyánszky egész közeli analógiát nyújtó zúzmarás képeivel fogadja a látogatót. A 12 művel jelenlévő Monet sötét tónusú korai kompozíciójának két oldalára Deák-Ébner és Paál László, illetve Székely Bertalan és Grigorescu egy-egy táját akasztották. A magyarok utáni legnagyobb kollekcióval, 11 kitűnő festménnyel képviselt oroszok kerültek még ebbe a terembe, ezúttal Siskin és Bogoljubov francia tájaival. A következő részegységet képező virágos tematikában valósággal felragyognak a színek Monet tulipánmezejével és Szinyei pipacsaival, melyekre osztrák és cseh képek rímelnek. A témaköröket körüljáró tanulmányában Valentina Anker kiemeli, hogy "1896-ban Szinyei Merse Pál Pipacsos rétje már szinte elfelejti az impresszionizmust: közelebb áll olyan szimbolistákhoz, mint Hodler vagy Vallotton. A virág élénkpiros folt, a domboldal diagonálisa szinte geometrikus". Egy másik falon Caillebotte virágzó gesztenyefái mellé kerültek volna Szinyei virágzó almafái, ha a Nógrád megyei múzeum az utolsó pillanatban nem mondta volna vissza a kölcsönzést. Így Andreescu virág nélküli erdőszélét akasztották a helyére. A negyedik teremben falusi és városi tájrészleteket gyűjtöttek össze, köztük Schindler lundenburgi és Tina Blau szolnoki képét. Kár, hogy Deák-Ébner ezeknél sokkal modernebb hatású szolnoki festménye nem ide került. A kölcsönző grazi múzeum kurátora, Peter Peer egyébként sem a műelemzésben, sem az osztrák realizmust áttekintő tanulmányában nem tesz említést Szolnok kapcsán az osztrák-magyar művészeti kapcsolatokról, csak a helyszín egzotikumát emlegeti (mint egykor a párizsi Salon-kritikák!). Jómagam a magyar-francia viszonylatokról szóló tanulmányomban épp ellenkezőleg jártam el: kiemeltem Pettenkofen szerepét, sőt idéztem is Tina Blautól. A többi kolléga viszont kizárólag a saját nemzetével és a franciákkal foglalkozott, még akkor is, ha más országbeliek esetleg közvetlenebb kapcsolódási pontokat nyújtottak. Régiónk megfelelő színvonalú, terjedelmű és főként világnyelveken olvasható publikációinak hiányában nagyon nehezen indul be szakmánk nemzetközi berkeiben a szélesebb kitekintésű, igényes összehasonlító vizsgálat - ez a kiállítás és katalógus e tekintetben is hiánypótló.

A második nagy szekció a "Vizek" elnevezést kapta. Itt Munkácsy normandiai tengerpartját Courbet, Monet és Siskin művei közé akasztották. Gyönyörű képpárokat lehet ezekben a termekben megcsodálni Boudintől a belga Artanig, Sisleytől Levitanig, Chittussitól Monetig, akit 7 remekmű képvisel itt különböző korszakaiból. Daubigny és Lepic meglepően lakonikus tengerpartjain kívül ritka öröm volt látni Van Gogh 1887-es Szajna-parti képeit Amsterdamból. Ebben a fantasztikus környezetben igencsak szimplának tűnt Jettel századvégi Szajnapartja. A sok tájkép után a harmadik egységet az "Arcképek" képezték. Itt fájóan hiányoltunk Courbet Hyppolite-képe mellől egy Munkácsy-tanulmányfejet: tervezett kölcsönzésére sajnos nem került sor. Sőt, a kért Leibl-műveket sem sikerült a szervezőknek megszerezniük, pedig Lina Kirchdorffer Manetra emlékeztető portréját már az egyik beharangozó prospektusban reprodukálták is. A kurátor fájdalmára, mint erről élőszóban beszámolt, a német múzeumok igen szűkmarkúan kölcsönöztek számára, így Leibltől is végül egy eléggé jellegtelen férfiportréval kellett beérnie, mely messze nem alkalmas párdarabja lett Courbet Bruyas-portréjának. A lengyel Rodakowski öregasszony-képe sem elég jó párhuzam Degas mellé, bármennyire is Párizshoz kötődő festőről volt szó. Amúgyis, a korszak lengyel művészetét ismerve, a magam részéről egész más műveket ajánlottam volna erre a kiállításra. Felfogás- és stílusbeli hasonlóságuk miatt, kifejezett telitalálat volt viszont Dósa Géza Anya gyermekeivel - kompozícióját Corot nagyjából azonos időben készült bostoni tanulmányképe mellé akasztani. E nemzetközi megméretés után most még jobban értékelhetjük Galériánk nem régi szerzeményét. A szomszédos falon Székely Bertalan vajaskenyeres fiúja Edouard Manet egyetlen kölcsönkapott képe mellett függ, egy kisebb falfelületre pedig Deák-Ébner Fifineje került. Az elragadó kislányról posztert és jegyzetfüzet-borítót is készíttettek a szervezők. A lírai hangvételű, hármas magyar sikert is felmutató terem főfalán szintén egy jól kiválasztott páros látható: Renoir és Szurikov fiatal nőt, illetve saját kislányát ábrázoló egész alakos képe.

Az utolsó szekció a "Belakott természet" címet viseli, szintén igen találó nemzetközi párhuzamokkal. A kiállításon műveikkel szereplő, plein-airben dolgozó festők adják az első témakört: Wenglein Liert, Renoir Monet-t, Grigorescu pedig Andreescut örökítette így meg. Aztán a mezei munkákkal foglalatoskodó parasztok néhány ábrázolása következik a Barbizonban is aktív lengyel Szermentowski 1861-es képével kezdve. A tárlat nagy nyeresége Millet Európában ritkán látható gyönyörű krumplivetőinek kölcsönzése Bostonból, mely a lehető legjobb szomszédja a Párizsban Munkácsyval is kapcsolatban lévő cseh Brozik negyedszázaddal későbbi mezei munkásának. További témaanalógiaként Van Gogh krumpliföldön dolgozó parasztjai, vagy Andreescu arató férfialakja került még ide. Közvetlen rokonok, főként hasonló Corot vagy Boudin-képek hiányában a két kölcsönkért Mészöly-festményt egymás mellé akasztották. A barátságos természet ölén pihenő, a tájjal szintén szorosan összeforrott ember témaköre különösen színpompás művekben testesül meg az utolsóelőtti teremben. Itt Szinyei Majális-vázlata Renoir és Monet pár évvel később festett, Bostonból kölcsönzött remekművei közelében is komoly figyelmet tud kelteni. Goldin minden lehető alkalommal kihangsúlyozza Szinyei Merse Pál műveinek művészettörténeti jelentőségét, és ennek a Párizsban akkor nem járt festőnek a példájával is bizonyítja, Európa szerte mennyire a levegőben voltak a művészet megújítását célzó törekvések, még ha csak a legnagyobb tehetségek is tudtak ezzel élni. A harmadik kölcsönzött Szinyei-mű, a naturalisztikusabb Szerelmespár külön falra került, akárcsak Bazille nagyjából ezzel egykorú, ám jóval tarkább összhatású montpellieri két nagyobb kompozíciója.

Végezetül a rendező az 1890-es években és 1900 körül már teljesen felszabadult színgazdagság jegyében, fénytelített természeti környezetükben sorakoztatja fel az orosz Korovin, Szerov és Repin, a cseh Slavicek és az immár fauveos jellegű szlovén Sternen nőalakjait. Mintha csak a nagybányai, vagy szolnoki festők művészi dilemmáira adott sajátos, ám azok megoldásaitól eltérő válaszokat látnánk. Ám itt van a kiállítás egyik záró darabjaként Ferenczy Károly varázslatos kompozíciója, a Dombtetőn, mely előtt - magam is láttam - elnémultan, hosszan áll meg még utoljára a tengernyi vizuális élménnyel telítődött összes tárlatlátogató. Jó volt magyarnak lenni a Villa Maninban.

(Passariano di Codroipo/Udine, Villa Manin, 2009.IX.26. - 2010.III.7.)

Szinyei Merse Anna művészettörténész, a MNG nyugalmazott főmúzeológusa

A kiállítás enteriőrképei

vissza