Magyar Nemzeti Galéria English

Aktuális időszaki kiállítások

Keresztelő Szent János-oltár Kisszebenből

1490 - 1520

Képek

Régi Magyar gyűjtemény

A Krisztus keresztelését ábrázoló táblaképet Kákay Szabó György és Kutas Erika 1960-ban, az Utolsó Ítélet harsonái címűt Kákay Szabó György 1961 - 1964 köztött a Szépművészeti Múzeumban, a Szentháromság zenélő angyalokkal témájút T. Szabó Marianne 1988 - 1989-ben a Magyar Nemzeti Galériában restaurálta. A Pokolraszállás jelenetét bemutató kép restaurálatlan, Keresztelő Szent János, eredetileg az oltár szekrényében álló szobrát Szentkirályi Miklós és Zsámboki Orsolya (1988 - 1989), az oromszobrok közül Szent Erzsébetet Zsámboki Orsolya, Szűz Máriát Kázik Márta, a Vir Dolorumot Szentgyörgyi Edit (1990 - 1992), míg Szent László király szobrát Zsolnay Krisztina és Kázik Márta (1990 - 2000), Szent István királyét Eisenmayer Tiborné (2000) restaurálta. A szekrényfelek szobrait, Szent Margitot és Katalint 1990 és 1992 között Hernády Szilvia és Laurentzy Mária restaurálta. A predella megerősítésén, konzerválásán és tizstításán Beregszászi Sándor, Eisenmayer Tiborné, Juhász István, Magyari Ferenc, Menráth né He rnády Szilvia, Németh Gábor, Szentgyörgyi Edit, T. Szabó Marianne, Szutor Katalin és Zsámboki Orsolya, a szekrény díszítőfaragványának restaurálásán Eisenmayer Tiborné, Laurentzy Mária, Menráthné Hernády Szilvia, Németh Gábor, Szentgyörgyi Edit, Szutor Katalin, T. Szabó Marianne és Zsámboki Orsolya dolgozik. A szekrény kiállított részletei restaurálatlanok.

A Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt kisszebeni főoltár a középkori Magyarország egyik legnagyobb és leggazdagabb díszű szárnyasoltára volt. Készítésének idejéről, történetéről elsősorban az oltáron megjelenő eltérő korú feliratok és a címerek vallanak. A predella jobb oldalán megjelenő Jagelló-pajzs a mű megrendelését 1490 utánra keltezi, a bal oldali merevszárny Krisztus megdicsőülését ábrázoló felső képének hátoldalán olvasható 1516-os évszám pedig már minden bizonnyal a befejezéshez közeli dátum. A 24 táblaképpel - az ünnepi oldalon Keresztelő Szent János legendájának, a hétköznapin Mária életének ábrázolásával -, a szekrényben Szűz Mária, Szent Péter és Keresztelő Szent János életnagyságon felüli szobraival, a szekrényfeleken vértanú szüzekkel és az oromzatban további szobrokkal díszített oltár készítése bizonyára hosszú éveket, sőt évtizedeket vett igénybe. Az oltár történetének következő igen fontos szakasza a 17. századra tehető. A kor igényei szerinti modernizálás az oltár egészét érintette: a festményeket és a szobrokat az eredeti ikonográfiát követve teljesen átfestették, a díszítőfaragványokat kiegészítették és átalakították, bővítették az oromzatot is. Nem múlt el az oltár történetében nyomtalanul a 19. század sem, mely főként pusztulást hozott. Egyes részletek végleg elvesztek, majd a szétbontás és a fővárosba szállítás következett. És megszenvedte a 20. századot is: a többszöri múzeumi felállítást és bontást, a raktározást, valamint a második világháborút.

Az 1890-es években Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója, az oltár megszerzésével összefüggésben többször is hangot adott a mű állapotával kapcsolatos kételyeinek: vajon a múzeumi elhelyezéssel, felállítással "végleg biztosítva van-e a további romlástól s nem-e fog mégis idővel az oltárrá restaurált emlék később oltárrészekké devalválódni?" A keserű jóslat több mint száz éve kísért. Az "oltárrá restaurált emlék" - a kisszebeni főoltár romjaiból összeépítve - néhány évig az Iparművészeti Múzeumban állt, majd a Szépművészeti Múzeum márványcsarnokában egészen 1944-ig, a bombázásokig. S azóta valóban oltárrészekké devalválódott?! Az 1950-es évektől elkezdődött egyes elemeinek restaurálása: még a Szépművészeti Múzeumban elkészült a táblaképek több mint fele, majd egy újabb nekifutással a 80-as, 90-es években, a Galériában két kivétellel megújultak a szobrok. Azok az elemek, amelyek a táblaképeket és faszobrokat egy műalkotássá, a kisszebeni főoltárrá változtathatnák - a szerkezet, a predella és a szekrény, az oromzat felépítménye és a díszítő faragványok - azonban mára épphogy a restaurátorok kezébe kerültek. Egyes darabok ma is szinte szétmállanak a puszta érintéstől, mások már részben tisztítva, megerősítve a munka előrehaladásáról tanúskodnak. Az oltár teljes restaurálásának befejezése, felállítása, az oltár történetének a munka közben elvégzett vizsgálatokra és megfigyelésekre valamint széleskörű forrásfeltárásra alapuló feldolgozása az eljövendő évek minden bizonnyal egyik legnagyobb muzeológiai feladata. A festett oltártáblák restaurálásakor a fatáblák stabilizálásán, konzerválásán, egyes esetekben kiegyenesítésén és muködőképes parkettarendszerrel való megerősítésén túl a legfontosabb feladatot a képek egész felületét érintő 17. századi átfestés eltávolítása jelentette. A középkori kompozíciókat követő, azokat a kor ízléséhez igazodva csak helyenként korrigáló, szinte önálló alkotásként értékelhető barokk színvilágú képek eltávolításával válik ugyanis lehetségessé az eredeti festmények bemutatása. Az oltár történetéhez szervesen hozzátartozó felület csak a tisztítást megelôzően, illetve a munka közben készített dokumentációban őrizhető meg. A 17. században a már erősen megsötétedett lakkrétegre nehezen oldható, kemény temperafestékkel dolgoztak. Ez vegyszeres tisztítással is csak lassan és nehezen távolítható el. A vastag átfestés viszonylagos épségben megőrizte a középkori felületet. Az eltérő állapotú festmények egységes megjelenésének megteremtése érdekében a restaurátorok a kisebb hiányok teljes kiegészítését, a kopott felületek beilleszkedő retusokkal való megújítását látták indokoltnak.

Noha a 19. század végi állapotfelmérések szerint az oltáregyüttes legjobb megtartású elemei a szobrok voltak, restaurálásuk megkezdését mégis a faanyag konzerválásának szükségessége tette sürgetővé. A szekrényszobrok, Keresztelő Szent János alakja és a szekrényfelek női szentjei maradtak ránk a legroncsoltabban: a rovar- és gombafertôzés következtében a faanyag szinte elvesztette szilárdságát. Közös problémát jelentett a kiszáradt, helyenként porhanyóssá vált alapozórétegek és az ettől elvált, felhólyagosodott, pergésnek indult festékrétegek rögzítése. Az oltár 17. századi átalakításakor a szobrok teljes felületét átdolgozták. A vastag, az eredeti színezést meghamisító barokk festés biztos védelmet nyújtott az eredeti polikrómia számára minden olyan felületen, ahol későbbi javítások vagy szakszerűtlen restaurátori beavatkozások alkalmával nem bontották meg azt. Szent Margit és Katalin poliment aranyozású köpenyét, jellegzetes porcelánszínu arcát szinte eredeti épségében lehetett feltárni, Mária és Erzsébet köpenyén az okkerfestékkel kevert, metállapok alkotta felület alól azonban csak töredékes középkori aranyozás került elő. A restaurátorok ebben az esetben a komoly szakértelemmel készített, az eredetitől alig megkülönböztethető 17. századi javítások megtartása mellett döntöttek. Szent János és a Fájdalmas Krisztus szobrának festésén a legnagyobb kárt a barokk réteg durva eltávolítása okozta: az 50-es évekbeli tisztítás során az eredetit is erősen károsító vegyszereket alkalmaztak, a felületen csiszolás, reszelés nyomai tanúskodnak az erőszakos eljárásról. A tisztítás, feltárás után a különböző állapotú - kisebb-nagyobb plasztikai hiányokat mutató -, teljes egészében eredeti vagy eltérő korú, viszonylag ép, illetve kopott és sérült festékrétegeket mutató, eredetileg azonban ugyanazon mualkotáshoz tartozó szobrok egymással harmonizáló megjelenését kellett biztosítani. Ennek szem előtt tartásával a restaurátorok a teljes esztétikai kiegészítés mellett döntöttek. Keresztelő János és Szent István király aranyozott köpenye, a bélés aranyflitterekkel díszített azuritja, Katalin és Margit aranylüszteres ruhája a nagyobb felületu pótlás példái, míg Erzsébet fejkendőjén vagy a szent király kalapján a lényegében az alapozásig kopott színezést illesztették harmonikusan az épség illúzióját keltő helyreállításhoz. Az eredeti megjelenés megteremtését apró kiegészítések is segítik: a Szent István jobb szeméből lekopott barna szembogarat akvarellel és olajlazúrral varázsolta vissza a restaurátor, ismét élővé téve ezzel a tekintet nélkülivé vált szemet.

A folyamatban lévő munkákról és a még megoldásra váró feladatokról az aranyozott mérmű, a predella és a szekrény részletei tájékoztatnak. A finoman faragott, szabadon álló hársfa mérmű még röviddel ezelőtt is a legkritikusabb állapotú részletek közé tartozott. Az erőteljes rovarfertőzés következtében meggyengült fa a gyakori klimatikus változások miatt számos helyen deformálódott, megrepedezett és maradandó hiányokat eredményezve eltört. A faragvány darabonkénti tisztításával párhuzamosan haladt a konzerválás. Ezt követően vált lehetségessé a törési felületek pontszerű összeillesztése, a faragvány egészének hátoldali megerősítése. A hiányokat hársfából faragott elemekkel pótolták. A restaurálás befejezését a felület helyreállítása, az alapozás és aranyozás kiegészítése, az azurit háttér rekonstrukciójának elkészítése jelenti.

Az oltár szerkezetének alapját képező predella helyreállítása épphogy elkezdődött. Elkészült rejtett statikai megerősítése, mely ismét képessé teszi majd az oltár súlyának megtartására, elkészült konzerválása, folyamatban van felületének megtisztítása. Plasztikai elemeinek, töredékesen leválasztott díszítőfaragványainak restaurálása küszöbönálló feladat.

vissza